Háttéranyag

Egy bolygónk van - felelősek vagyunk egymásért!

(Háttéranyag a Vegyél Vissza! Non-profit Kft. „Mi vár ránk 2020-ban?" című esszépályázatának résztvevői számára)

Minden élőlény, növény, állat (s persze az ember is) megszokott környezetében érzi jól magát, képes életerős, stabil társulásokat létrehozni. A külső körülmények a legtöbb esetben persze nem állandóak; nappal és éjszaka, hideg és meleg, ill. esős és száraz évszakok váltakozhatnak. Ám ha ez a változás szabályos, kiszámítható ritmusban történik, különféle élettechnikákkal (lombhullatás, szőrzet- és tollazatváltás, téli álom, vándorló életmód, s az ember esetében megfelelő ruhák, épületek használata) képesek alkalmazkodni hozzá. „Biológiai órájuk" évezredek óta igazodik a természet ritmusához. S a természet kegyes volt a Föld lakóihoz, ritmusát évezredek óta, egészen a legutóbbi időkig elég szabályosan őrizte. A rövid távú kilengések (hűvösebb nyarak, hideg telek, aszályos és esősebb évek, szélcsend és viharok), és az esetenként bekövetkezett évszázados időtávú lassú változások („kis jégkorszak" a középkor végén) is az élő szervezetek tűrőképességén belül maradtak. A történelmi emlékek tanúsága szerint nem is túl sokat változott a Föld élővilága az utolsó néhány évezredben.

Napjainkban azonban valami megváltozott, s ez, hála a világot átfogó gyors hír- és képszolgáltatásnak, szinte a szemünk előtt zajlik. Tornádó Magyarországon, eltűnő gleccserek az Alpokban, Afrikában és világszerte, jégmentessé váló Északnyugati Átjáró, hőhullám, erdőtüzek Moszkvában, kiszikkadt folyóágyak Amazóniában, özönvizek Pakisztánban - megannyi rendkívüli, korábban nem tapasztalt természeti jelenségről, gyakran katasztrófáról értesülünk, ami mind-mind arra utal, hogy a természet stabilitását s ezáltal az emberi civilizáció létrejöttét oly jótékonyan segítő régi jó éghajlati szokások kezdenek összezavarodni. Nem akad ma már gondolkodó ember, akinek kétségei lennének aziránt: a földi éghajlat hirtelen változásnak indult, s ez közvetlen fenyegetést jelent, sőt konkrét károsodást, pusztulást okoz mind az élővilágban, mind a társadalomban. Vita legfeljebb arról folyik, hogy mindezt magunknak, a természet rendjét figyelmen kívül hagyó életformánknak köszönhetjük-e?

Az okok feltárására természetesen intenzív tudományos vizsgálódások indultak, melyek az adatok sokasodásával az előző kérdésre egyre határozottabb igennel válaszolnak. Egyre valószínűbb, sőt, amennyire időjárási ügyekben egyáltalán biztosat lehet állítani, bizonyosra vehető, hogy e zűrzavart az emberiség nagymértékben önmagának köszönheti. Pontosabban annak a kisebb hányadának, amely a kényelem és gazdagodás igézetében egyre mohóbban használja el a földtörténet évmilliói alatt nagyon lassan keletkezett élő eredetű energiahordozókat: szenet, olajat, földgázt. Ezek széntartalmát pedig széndioxid formájában a levegőbe eregeti. A légköri széndioxidnak azonban van egy sajátos fizikai tulajdonsága: visszatartja a földfelszíni és alacsony légköri hő egy részét: ha kevesebb van belőle, hűvösebb a levegő, ha több, melegebb. A helyzet azonban rosszabb, mintha minden egy kicsit, egyenletesen melegedne. A Föld változatos felszíne, szeszélyes alakú szárazföldjei, hegyei is tengerei, jégmezői és sivatagjai, szél- és tengeráramlatai miatt az összhatás az évezredes stabilitás felborulása - aminek konkrét jeleit már említettük.

Voltaképpen egy elképzelhetetlenül felgyorsított, visszafelé lejátszott film szereplőivé váltunk: a természet évmilliók alatt a levegő széndioxid-tartalmának jelentős részét növényi és állati szervezetekbe építette, majd a föld alá süllyesztve végképp „kivonta a forgalomból". Ez tette lehetővé, hogy az őspáfrányok trópusi világa helyén ma (még) kellemes, élhető klímában éldegélhetünk. Az emberiség azonban, nem lévén tudatában tettei következményeinek, a szén föld alá rejtésének jótékony természeti folyamatát őrült sebességgel elkezdte visszafordítani. Mindamellett még szerencséje, hogy a rendkívüli időjárási jelenségek sokasodása ébresztőt fújt. Ez legalább nyomatékosította azt a szintén fenyegető helyzetet, hogy a film gyorsított visszapergetése más szempontból is kezd kritikus ponthoz jutni: fogytán az égetnivaló. Legalábbis a könnyen, olcsón megszerezhető része. Egyre inkább csak fagyott tundrákról, tenger alól, több kilométer mélyről lehet felszínre hozni az olajat és a földgázt. Ez ugyan akár kedvező is lehet, hiszen lelassíthatja a széndioxid-pöfékelést, de úgy néz ki, hogy ha csak ez lassítja le, az túl késő lesz. Talán még két fokot melengethetjük a légkörünket e század végéig, anélkül, hogy természet, gazdaság és társadalom teljes összeomlását kockáztatnánk. Sajnos annyi olajunk még azért van, hogy kockáztathassuk...

Kettős riasztócsengő szól: ideje az egész életstratégiánkat újragondolni. Az előrejelzések két irányban is vészjóslóak: maximum két fokkal emelkedhet tehát az átlaghőmérséklet, ha nem akarunk teljes káoszt, de amúgy is sürgősen takarékos üzemmódra kellene váltanunk, mert fogytán, következésképpen elképzelhetetlen mértékben megdrágulhat a szénhidrogén-alapú energia. A vészcsengőt - kellemes meglepetés - meghallották a felelős döntéshozók, tudatosították a teendőket - aztán ennyiben maradtak. Abban - bízzunk benne, hogy csak egyelőre - nem sikerült megegyezniük, hogy az egyes nemzetek milyen konkrét intézkedéseket hozzanak. Egymásra várnak gazdag és szegény országok, az idő pedig halad. Márpedig korántsem mindegy, mikor szánjuk rá magunkat végre a cselekvésre. Minél enyhébb mértékű az energiafogyasztás - józan ésszel amúgy elkerülhetetlen - csökkentése, annál kisebb a jóléti, kényelmi áldozat. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy minél később fogunk neki, annál meredekebb ütemben kell mérsékelni felhasználásunkat. Hacsak nem engedjük, hogy az elképzelhetetlen, a káosz mégis bekövetkezzék. S máris késésben vagyunk. A rendelkezésre álló becslések szerint pl. itt, Magyarországon is a 2050-ig „büntetlenül" eltüzelhető energiahordozók negyedét hét év alatt már felhasználtuk. Ideje a lassításnak.

S még egy fontos szempont: a jövő hosszú távon működőképes, megújuló energiaforrásokra alapozó, fenntartható, tehát a fogytán lévő ásványi energiahordozók nélkül is tartósan működőképes, és mindemellett persze takarékos rendszereit csak a még kezünkben lévő ásványi alapú energiahordozók segítségével tudjuk felépíteni. Ha másra - autókázásra, háborúzásra, fölösleges csecsebecsékre - pazaroljuk, egyszerűen képtelenek leszünk átállni a jövő technikájára. Akkor aztán valóban jöhet a rémálom, valamiféle Madách jósolta fordított Eszkimó szín. Melegebb, de hasonlóan nyomorúságos.

Nem cél horrortörténetekkel ijesztgetni, de sejthető, mi várna ránk ekkor. Megszokott növény- és állatvilágunk elsatnyulása, akár kipusztulása, idegen fajok térhódítása (csak gondoljuk meg, már eddig is mennyi gondunk származott a parlagfű vagy éppen a krumplibogár elterjedéséből!). Aszály és szélviharok, az élelmiszer és az ivóvíz megdrágulása. A nagyvilágban a tengeri „halott zónák" kiterjedése, a grönlandi jégtakaró vagy éppen az Amazonas-vidék esőerdőinek eltűnése, az elsivatagosodó vidékek népeinek új hazát kereső népvándorlása, gazdasági és politikai destabilizáció - mind a veszélyes éghajlatváltozás velejárói. A gyors változásokhoz alkalmazkodni nem tudó állat- és növényfajok kihalása az ember által soha nem látott mértéket ölthet. Gondoljuk meg: egy hegyen néhány száz métert felkapaszkodva, néhány fokos átlaghőmérséklet-változás hatására egyre más- és másfajta erdőt találunk: tölgyes, bükkös, fenyves, aztán már csak törpefenyő, majd fű és zuzmó. Ha saját élőhelyein hirtelen éri hőmérsékletváltozás a növényzetet, nincs idő a másfajta erdő létrejöttére, ám elsorvadhat a meglévő. Az állatok elvben még csak elvándorolhatnak - ha van hová. De gyakran nem akadna számukra megfelelő hely.

S ami még rosszabb: az éghajlatváltozás akár ördögi körbe is fordulhat: az örökké fagyott tundra olvadásakor a talajból metán szökik ki, ami még sokkal erősebb hő-visszatartó. Aztán lehetnek egészen fura mellékhatások: az olvadó északi sarki jég „megédesítheti" a tengervizet, ami eltérítheti a meleg Golf-áramlatot - s Európa egy része éppenséggel veszélyesen lehűlhet. S a legrosszabb, hogy nincs gyógyulás. Amit elrontanánk, az úgy is marad, akár évezredekig. A kihaló fajokat meg semmi nem hozza vissza.

Lehet, hogy a politikára még egy ideig hiába várunk - hacsak mi, emberek, állampolgárok,választók nem gyakorolunk a döntéshozókra nagyobb nyomást, mint a változatlanságban érdekelt gazdasági erők. Igen, demokráciában végülis a választópolgárok kezében van a döntés az ország irányításáról. Ha élnek vele.

De élhetünk saját mikrovilágunkban is a saját kicsi esélyünkkel. Esetleg gondolhatunk más népekre is: gyakran Európa s Amerika pöfékel, s Óceánia vagy Afrika bánja. A takarékosság emberi jog... Az élhető világ érdekében így kell tennünk. Amit ma elhalasztunk, azt holnap sokkal nehezebb feltételek között kell bepótolni.

De számos más módon is hozzájárulhatunk egy élhető világ kialakításához leendő kutatóként, kreatív feltalálóként, felelős vállalkozóként, döntéshozóként.

Egy bolygónk van, felelősek vagyunk egymásért! Most még nem késő, érdemes!